Résztvevők:
Kántor Henrietta, Petró Renáta (11.B)
Győrfi Judit Éva, kísérőtanár

2013. június 2-án keltünk útra és érkeztünk meg a 24000 főt számláló szlovákiai kisvárosba, Partizánskébe, ahol a szlovák koordinátor Zuzana várt minket a vasútállomáson. Innen elindultunk a szálláshelyünkre, a város szélén, erdő mellett, festői környezetben található Salaš Panzióba.

A projekthét első napján, hétfőn, az iskola igazgatója, Dr Csollár Tibor köszöntött minket a szállástól mintegy 7 percnyi sétára található Partizánske Gymnáziumban. Egy diákok által énekelt dalt is meghallgathattunk, amiben a résztvevő országok köszönései hangzottak el. Ezt követően aztán a diákjaink beleshettek egy-egy órára, körülnézhettek az iskolában, mi tanárok pedig megtekinthettük az iskola Comenius tantermét. Az intézmény a hagyományos gimnázium mellett 8 osztályos gimnáziumi képzést is folytat, a terem díszítése a fiatalabb tanulókat dícséri. Csollár igazgató úr beszélt az iskoláról, annak történetéről és a benne folyó képzésekről, illetve saját magáról és a Comenius programról. Egykor ő is itt végzett, majd később itt kezdte tanári pályafutását, és immáron 9 éve igazgatja az intézményt. Mindemellett a női kézilabda edző is, melynek eredményeire méltán büszke. Az iskolában fontos szerepet játszik a sport, az aula üveges szekrényei tele vannak kupákkal érmekkel és díjakkal, melyeket a tanulók szereztek az évek alatt, nincs olyan szünet, hogy ne láttunk volna valamilyen sportszerrel közlekedni diákokat az iskola folyosóján.

Comenius terem:

A hivatalos üdvözlés után jött egy kis szünet, ami alatt az iskola diákjai kínáltak minket kávéval, ásványvízzel, süteményekkel és pogácsával.

A rövid szünet után immár közösen diákjainkkal megtekinthettünk néhány tanórát, jártunk biológia, angol, testnevelés és fizika órán is:

Miután bejártuk az egész iskolát átsétáltunk egy közeli étterembe, ahol finom ebéd mellett ismerhettük meg még jobban a projektben résztvevőket.

Ezután a városházára vezetett utunk, ahol a város polgármestere köszöntött minket és beszélt a város történetéről, nevezetességeiről, jelenlegi helyzetéről, aztán pedig szuvenírként mindenki kapott képeslapokat, tollakat, és a város jelképét, egy cipőt ábrázoló porcelánt is. Hiszen a 24000 fős város jobb napokat is megélt, annak idején a cipőgyártás körül forgott minden, emiatt költöztek ide a gyár dolgozói és így alakult ki várossá a hajdanán szinte üres terület. Biztos megélhetést nyújtott a gyár és a cipőipar a lakóknak. Ám az idők változtak, a gyár bezárt és a privát kézben működő gyárakban nem jut minden szakembernek hely, nagy probléma a munkanélküliség. A problémák ellenére akad, amire méltán lehet büszke a polgármester úr, többek között arra, hogy a helyi kórház fenn tudja tartani magát és ózonterápiás ellátást is végez, illetve, hogy a termálfürdő mai napig nyereségesen működik, a szomszédos településekben jelenlévő számos konkurencia ellenére is.

A város főterén elkészültek az elengedhetetlen szökőkutas fotók, miközben a szlovák diákok bemutatták a környező épületeket. Aztán, mikor fotóból is lett elég és információhiányban sem szenvedtünk már, elsétáltunk egy közeli templomba, amiről ismételten egy szlovák diák számolt be.

A hideg, szeles, esős idő ellenére is megőriztük a jókedvünket, hiszen tudtuk, hogy nemsokára termálvízben pihenhetjük ki a városnézés fáradalmait. Busszal érkeztünk meg a helyi termálfürdőhöz, ahol mindenki leáztathatta magáról az előző napi utazás fáradalmait, hogy aztán finom vacsora és némi mozgás után a szálláson, másnap újult erővel folytathassuk Szlovákia ezen részének megismerését.

És véget is ért az első nap.

A projekthét második napja a várakról szólt. Először Beckov-ba vezetett utunk. Beckó, Vágújhelytől 7 km-re északkeletre a Vág bal partján fekszik. A falu a várról kapta a nevét. A vár régi magyar neve Bolondóc, amely a monda szerint onnan ered, hogy Stíbor vajda udvari bolondjának Beckónak építtette. A vár 12. században már állott, mint Bolondóc királyi ispánság központja. A monda szerint Stíbor vajda udvari bolondjának, Beckónak építtette. A 13. század végén került Csák Máté birtokába. Halála után (1321), királyi vár 1388-ig. 1388 és 1434 között volt a Stíbor családé, mint királyi adomány. A török időkben a települést a várhoz kapcsolódó fal is védte. 1599-ben a török sikertelenül ostromolta. Várát a kurucok sem tudták elfoglalni, de a várost Ocskay László csapatai két ízben, 1707. október 13-án és 1708. január 16-án is feldúlták. A fellegvár a Rákóczi-szabadságharcot még épségben átvészelte, a Bánffy család kihalása után börtönként funkcionált, de 1729-ben vigyázatlanság miatt leégett, és többé nem építették újjá. 1970-ben nyilvánították Szlovák Nemzeti Kulturális Műemlékké, jelenlegi állapota a 20. század utolsó negyedében folyt renoválásnak köszönhető.

Beckov után újra buszra szálltunk és meg sem álltunk Trenčínig. Trencsén az egyik legrégebbi szlovák város, az ország nyugati részén található, a Vág folyó mellett, közel a cseh határhoz. Több mint 56000 ember lakja, területe 687km2. Ezzel a 9. legnagyobb város Szlovákiában és a Trencséni kerület központja. Trencsén fontos kereskedelmi, gazdasági, kulturális, oktatási és sportközpont. Nagy hagyománya van itt a különböző kiállításoknak és vásároknak. A divat városaként is ismerik az itt található textilgyárak és az itt megrendezett divatbemutatók miatt.

A Trencséni vár meghatározó jelképe a városnak, a 3. legnagyobb vár Szlovákiában. A mai Trencséni vár Trencsén városának szívében, a várhegy (Mária-hegy) mészkőszirtjén emelkedik a Vág völgye fölött. A meglehetősen nagy alapterületű vár viszonylag jól felújított. Külsejét várpalota adja, a Mátyás-toronnyal ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra, udvarán megtalálható a híres Szerelem kútja. Mátyás király Szapolyai Istvánnak ajándékozta Trencsén várát. Egyszer a török elleni portyából nagy zsákmánnyal tért vissza a várúr. A foglyok között egy csodaszép nő volt, akit, miután Szapolyai parancsára levette fátylát, Szapolyai feleségének, Hedvig hercegnőnek ajándékozott udvarhölgynek. A török lány Fatima volt, Ibrahim ruméliai pasa lánya. Hedvig hercegnő kifaggatta élete történetét, miszerint a lányt éppen apjához menet fogták el Szapolyai emberei. Fatimának egy vőlegénye is van, Omár bég, aki egy gazdag szmirnai kereskedő fia. A lányt nagyon bántotta, hogy nem mehet vissza vőlegényéhez. Egy hónap múlva azonban Omár bég is megjelent a foglyokért. Szapolyai a foglyok kiváltásába beleegyezett, de nem volt a foglyok között Fatima. Szapolyai azt mondta, hogy Fatimát a feleségének adta és amit ő egyszer elajándékozott, azt nem kéri vissza. Omárt azonban nem nyugtatta meg Szapolyai válasza, könyörgésére Szapolyai elgondolkodott. A trencséni vár legnagyobb hibája az volt, hogy nem volt kútja. Hiába hívott már német mestereket, olasz mérnököket és székely ügyeskedőket, senki sem tudott vizet fakasztani a sziklából. Így Omárnak azt az ajánlatot tette, ha kutat ás a várban, viheti Fatimát. Omár elkezdte a kútásást. 1111 napig ásták a kutat, emberei és a foglyok lassan elhullottak, csak három maradt. Az 1111. napon hangos kiáltás hangzott fel: „Allahnak hála, dicsőség a prófétának, felfakadt a víz!”. Az első tömlő vízzel feljött Omár és Szapolyai elé ment: „Itt a vized, nagyúr. Álltam a szavam, most álld te is.” Szapolyai ígéretét beváltotta, amikor a törökök elindultak Trencsénből, Omár azt mondta Szapolyainak: „Vized már van, de szíved keményebb a legkeményebb sziklánál is, Szapolyai István!”. Ettől fogva a trencséni várkutat a Szerelem kútjának is hívják. A kút valójában az 1420-as években épülhetett és helybeli jobbágyok építették. Más vélemények szerint jóval később Katzianer katonái kezdték el ásni 1557-ben és 1564–1570 között fejezték be. Végül 72 méter mély lehetett, a Vághoz nem csatlakozik, esővíz gyűlt össze benne.

A várnézés után a Laugaricio bevásárlóközpontban ettünk kissé kései ebédet és lehetőségünk volt szuveníreket vásárolni mielőtt visszaérkeztünk a Salas panzióba. Itt kis felfrissülés után mindenki kipróbálhatta mennyire ügyes a keze, lehetett horgolni, ajándék horgolt figuráért, gyönggyel szőni, saját készítésű képkeretet csinálni és gyurmából ékszereket, ajándékokat készíteni.

A projekthét 3. napja: vár, barlang, kultúra.

A szerdai nap ismét buszozással indult, Bojnicébe mentünk. Bojnice, magyar nevén Bajmóc Privigyétől 2 km-re nyugatra, a Nyitra folyó jobb partján fekszik, a Sztrázsó-hegység keleti lábánál, 298 méteres tengerszint feletti magasságban. A várostól nyugatra emelkedik a Predné Štefankovo 600 méter magas csúcsa. Csaknem teljesen egybeépült Privigyével és Bajmócapátival, előbbitől a Nyitra folyó, utóbbitól a fürdőkomplexum választja el. A települést 1113-ban "Maimoz" néven említik először a zobori bencés apátság birtokainak határleírásában. Ekkor már ismertek volt melegvízű forrásai és vásárai. Nyitra várának tartozéka volt. 1299 és 1321 között Csák Máté volt az ura, halála után a királyé lett. 1366-ban I. Lajos királytól városi rangot kapott, a 15. századtól vásártartási joggal rendelkezett. 1395-től nemesi város, uradalmi központ lett. Várát a 13. század második felében építette a Hont-Pázmány nembeli Kázmér, majd Csák Máté, 1321 után királyi vár. A középkorban olasz tulajdonosai voltak, akik bővítették és védőfalakkal erősítették. Mátyás király, Corvin János és a Szapolyaiak után 1527-ben a Thurzóké lett, akik sokat építettek rajta. A török 1530-ban és 1599-ben is eredménytelenül ostromolta. 1604-ben Bocskainak megnyitotta kapuit. 1637-ben a Pálffy családé lett. Teljes épségben áll. A vár alatti parkban 30-40 fokos termálvizű gyógyfürdő található. A várkastély bejáratának közelében áll Szlovákia legöregebb, több mint 700 éves fája, melyet Mátyás király hársfájának neveznek.

A két órás vártúra és az elengedhetetlen szuvenírek beszerzése után, közösen megebédeltünk egy közeli étteremben, aztán elsétáltunk a Bajmóci Őskori barlanghoz, ahol megtekinthettük az egykor ott élő ősemberek barlangját, eszközeiket. Előadást hallgathattunk az őskori életről, vadászatokról, szokásokról, női, férfi szerepekről és a itt talált leletekről is.

A hosszú túra után ismét a Salasba tértünk be pihenni, felfrissülni, ahol picit később a Juro Jánošík hagyományörző kör néptáncosai, illetve az iskola fiatalabb diákjai készültek egy rövid kis előadással Juro Jánošíkról. A Juro néven is ismert és magyarul Jánosik Györgynek nevezett hírhedt szlovák betyár volt. Jánošík a szlovákok körében legendává vált, életét számos irodalmi mű és film dolgozza fel. A szlovák népköltészet és a hazafias hangvételű romantikus művészeti alkotások képzeletbeli attribútumokkal gazdagították legendává magasztalt alakját. A modern szlovák nemzeti szimbólumok keletkezése a 18. század második felében kezdődött. A népi kultúra előtérbe kerülésével lett egyik-másik néphagyomány által tisztelt hős fokozatosan szlovák nemzeti hőssé. A betyárok heroizmusa azonban Juraj Jánošík személyében összpontosult, ő lett az új hős, aki a dacot és az erőt, a társadalmi és emberi igazságtalansággal való határozott ellenállást testesítette meg.

A projekthét 4. napja: verseny, előadások, sütés-főzés

Csütörtökön délelőtt a Partizánskei moziban került megrendezésre a projektben résztvevő országokról szóló országismereti verseny, melyen 1 ponttal lecsúszva a fináléról, görög csapattársainkkal másodikak lettünk. Igazán vesztes nem volt természetesen, mindenki kapott ajándékot, amiről visszaemlékezhet az itt töltött időre. A verseny szüneteiben minden résztvevő országra jellemző előadással is készültek szlovák vendéglátóink. Volt itt cseh, lengyel dal, olasz opera, hastánc, tanmese bábokkal, zongoraelőadás és monti csárdás is. A fellépők sorát 2 igen tehetséges szlovák fiú zárta színvonalas akusztikus előadásukkal.

Délután ismét a Salasban gyűlt össze a társaság, ahol szlovák kollegáim az esős idő ellenére is szorgosan készítették nekünk a gulyáslevest, marhahúsból és a grillezett csirkét csupa finom friss zöldséggel. A verseny izgalmai után alkalmunk nyílt finom ételek felett a közös kikapcsolódásra, beszélgetésre és megpróbálkoztunk a manapság fiatalok körében népszerű Harlem-shake videó készítésével is. Estig lehetett ropni a táncot, hiszen DJ szolgáltatta a jobbnál jobb zenéket, mindenki kimozoghatta magát. Lányaink, Reni és Heni kisebb nehézségek és letöltések árán még egy magyar néptáncot is eljártak projekttársaink előtt, amivel nagy sikert arattak.

Ezzel el is érkeztünk a projekthét utolsó napjához: sportnap, bowling, oklevelek, búcsúebéd, termál

A kiszámíthatatlan időjárás miatt a betervezett strandolás, úszás, röplabda helyett a Partizánske Gymnázium tornacsarnokában mérkőzhettünk meg különböző sportokban, többet között, ping-pongban, floorballban, röplabdában és teremfociban. Említettem már mennyire fontos szerepet játszik a sport az iskola életében, így nem is csoda, hogy rengeteg diák csatlakozott hozzánk, hogy együtt töltsünk el ezt az egészséges délelőttöt tele mozgással és jókedvvel.

Délután aztán a közeli bowling terembe vonultunk búcsúebédre, ami után Dr Csollár Tibor igazgató úr intézett beszédet hozzánk a hét lezárásaként, kívánt sok szerencsét a hazautazáshoz és osztotta ki a résztvevőknek járó okleveleket, szuveníreket, amikről biztosan sokszor eszünkbe jut majd ez az élménnyel teli egy hét. Ezután a bowlingé volt a főszerep, mindenki kipróbálta magát és több-kevesebb sikerrel, de mindenképpen vidáman töltöttük el az utolsó közös délutánunkat. Lezárásként ismét a helyi termálfürdőbe látogattunk el, ahol mindenki felkészíthette magát a másnapi hazaútra, elbúcsúzhatott, megoszthatta gondolatait a héttel kapcsolatban.

Június 8. Hazaút: Egy utolsó közös reggeli után, ahogy jöttünk úgy indultunk vissza Zuzana társaságában a vasútállomásra, ahol még utoljára elbúcsúztunk és érezni lehetett, visszatekintve hiányolni fogjuk ezt a helyet, és az itteni vendégszerető segítőkész embereket, amilyen Zuzana is. Megérkezett a vonat felvarázsoltuk a csomagokat és vég nélkül integettük ameddig csak láttuk egymást. Jó érzéssel fogunk visszagondolni az itt megismert emberekre, tájakra, ételekre és zenékre. Viszont az otthon is hiányzott már és 3 vonat választott csak el minket tőle. Némi aggodalom is költözött a honvágyba, hiszen hallottunk a Duna áradásáról, megkönnyebbülten nyugtáztuk, hogy a mi utunkat nem hátráltatja, ugyanakkor nehéz szívvel haladtunk el a sínekhez hirtelen sokkal közelebb található folyó mellett. Időben érkeztünk haza szombat kora este, picit fáradtan, de tele élményekkel, időbe kerül még feldolgozni a sok újat, amit kaptunk, láttunk. Hálásak vagyunk szlovák barátainknak az igényes szervezésért és a meleg fogadtatásért és reméljük az itthoni találkozón viszonozni tudjuk mindazt, amit tőlük kaptunk.