Koliból ….. Ballag már a Vays diák tovább…
Koliból ….. Ballag már a Vays diák tovább…
Ad perpetuam rei memoriam, azaz a dolgok örök emlékezetéül, az idén is megrendezésre került kollégiumunk egyik oszlopos rendezvénye a kollégiumi ballagás. A kollégiumi lét meghatározó fontosságú a diákok életében. Itt tanulnak meg alkalmazkodni társaikhoz, itt köttetnek örök barátságok és itt találkoznak a szerelemmel is. Számos pozitív hatás éri őket, így e (három) négy év kellő koronája ez a kis megemlékezés. Ebben az évben a búcsúztató műsort a Vásártér úti fiú kollégisták adták. Lázasan gyakoroltak, mintha saját búcsúztatójukra készülnének. Voltak versek, gitárszó és ének, és minden mely e ünnephez méltó és kélhet.
Kronológia sorrendet tekintve a műsor egy dallal vette kezdetét „Egyszer véget ér a lázas ifjúság” szólott a dal, melyet kísért három gitár.
A végzős kollégisták életük ezen szakaszán, úgy gondolják, hogy most következik életük legnehezebb periódusa, nem is sejtik, hogy pont most lépnek be felnőttkoruk kapujába. Ahogy Reviczky Gyula fogalmaz: „Ah, vége, vége! Vagy ki tudja? Diák marad az ember, amíg él. Leckéjét a sírig tanulja, Nehezebbet folyvást a réginél.” De mindenki tudja, hogy a tanulás egy vizsgával nem zárulhat le. Hiába válnak felnőtté, hiába hagyják el szeretett iskolájukat, a tanulás örök folyamat marad. És ahogy azt a mondás is tartja: non scholae, sed vitae discimus, miszerint nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.
„Fehér kendővel integet, ki messze megy, valakit biztos nem talál már itt az éj, valami gyönyörű mindennap véget ér.”(Jaroslav Seifert) Hangzott el a vers, mellyel a búcsúzó diákok búcsúztatták a végzős kollégistákat. Mindenkinek nehéz ez a búcsú! A kollégiumban úgy élnek a kollégisták és a nevelőtanárok, mint egy nagy családban. A nevelőtanárok úgy élik meg ezt a napot, mintha a gyermekeik kirepülnének a családi fészekből. De mégis búcsúznunk kell, és el kell engedjük őket, hogy saját útjukra lépjenek. Ahogy Reményik Sándor fogalmaz: „Elfut a perc, az örök Idő várja, lelkünk, mint fehér kendő, leng utána. Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj, hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom nektek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.”
Mi, nevelőtanárok, ilyenkor újra és újra átéljük azt, mikor egykoron minket is búcsúztattak. Felemelő érzés volt, de sokkal felemelőbb, mikor mi is búcsúztathatunk. Visszatekintve Heltai Jenő sorait látom: „Mégis, az utcán álldogálva, ha látom a diákokat, a szeptemberi napsugárban szívemből mély sóhaj fakad: Oly szép idő volt a diákkor, és vissza nem tér soha már, legföljebb egyszer, - a fiammal, ha majd az iskolába jár.”
„A szárny megnőtt, üresen áll a fészek,
Csak álom volt a régi jó világ,
És mint a fecske alkonyati szélnek
Ma szárnyat bontott egy sereg diák.”
Wass Albert
Ad perpetuam rei memoriam, azaz a dolgok örök emlékezetéül, az idén is megrendezésre került kollégiumunk egyik oszlopos rendezvénye a kollégiumi ballagás. A kollégiumi lét meghatározó fontosságú a diákok életében. Itt tanulnak meg alkalmazkodni társaikhoz, itt köttetnek örök barátságok és itt találkoznak a szerelemmel is. Számos pozitív hatás éri őket, így e (három) négy év kellő koronája ez a kis megemlékezés. Ebben az évben a búcsúztató műsort a Vásártér úti fiú kollégisták adták. Lázasan gyakoroltak, mintha saját búcsúztatójukra készülnének. Voltak versek, gitárszó és ének, és minden mely e ünnephez méltó és kélhet.
Kronológia sorrendet tekintve a műsor egy dallal vette kezdetét „Egyszer véget ér a lázas ifjúság” szólott a dal, melyet kísért három gitár.
Majd az éneklők hirtelen szavalókká avanzsálódtak és hét gyönyörű verssel ajándékozták meg az ünneplőket és a nézőközönséget.
A kissé pityergősre sikeredett etap után egy vidámabb blokk következett. A ballagók legszebb élethelyzeteiről készült fotókból, egy videót nézhettek meg. Ez mosolyt csalt mindenki arcára. És a tradíciókat meg nem szakítva, az ajándékcsomagok átadása következett, melyet a búcsúztatók adtak át a ballagó kollégistáknak. Kellő koronája volt a búcsúztatásnak a díszvacsora.
A végzős kollégisták életük ezen szakaszán, úgy gondolják, hogy most következik életük legnehezebb periódusa, nem is sejtik, hogy pont most lépnek be felnőttkoruk kapujába. Ahogy Reviczky Gyula fogalmaz: „Ah, vége, vége! Vagy ki tudja? Diák marad az ember, amíg él. Leckéjét a sírig tanulja, Nehezebbet folyvást a réginél.” De mindenki tudja, hogy a tanulás egy vizsgával nem zárulhat le. Hiába válnak felnőtté, hiába hagyják el szeretett iskolájukat, a tanulás örök folyamat marad. És ahogy azt a mondás is tartja: non scholae, sed vitae discimus, miszerint nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.
„Fehér kendővel integet, ki messze megy, valakit biztos nem talál már itt az éj, valami gyönyörű mindennap véget ér.”(Jaroslav Seifert) Hangzott el a vers, mellyel a búcsúzó diákok búcsúztatták a végzős kollégistákat. Mindenkinek nehéz ez a búcsú! A kollégiumban úgy élnek a kollégisták és a nevelőtanárok, mint egy nagy családban. A nevelőtanárok úgy élik meg ezt a napot, mintha a gyermekeik kirepülnének a családi fészekből. De mégis búcsúznunk kell, és el kell engedjük őket, hogy saját útjukra lépjenek. Ahogy Reményik Sándor fogalmaz: „Elfut a perc, az örök Idő várja, lelkünk, mint fehér kendő, leng utána. Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj, hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom nektek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.”
Mi, nevelőtanárok, ilyenkor újra és újra átéljük azt, mikor egykoron minket is búcsúztattak. Felemelő érzés volt, de sokkal felemelőbb, mikor mi is búcsúztathatunk. Visszatekintve Heltai Jenő sorait látom: „Mégis, az utcán álldogálva, ha látom a diákokat, a szeptemberi napsugárban szívemből mély sóhaj fakad: Oly szép idő volt a diákkor, és vissza nem tér soha már, legföljebb egyszer, - a fiammal, ha majd az iskolába jár.”
Baktalórántháza,
2017. 05. 11.
Írta:
Ignáczy Zsolt
kollégiumi nevelőtanár